Casting
- Kicsim mondanom kell valamit. – kezdtem a mondandómat szerelmemnek
- Mondjad szívem.
- Elhívtak egy meghallgatásra.
- De hát ez fantasztikus! – ölelt magához szorosan de aztán el is engedett, ahogy érezte én nem örülök a dolognak – Mi történt? Nem örülsz neki?
- Zoli az a helyzet, hogy… LA-be kell utaznom. – hajtottam le a fejem.
- Tessék? - nézett rám hatalmas szemekkel.
- Az USA-ba kell utaznom.
- De… de hát meddig? És-és… miért oda? – nézett értetlenül.
- Gondolod, itthon elérhetném a célom? Itthon egy normálisan elismert művész nincs míg kint sokkal több az esélye a dolognak!
- De miért pont olyan messzire? Mehettél volna mondjuk Európán belül is! – alig bírt megszólalni.
- Ez adódott. Visszahívtak a meghallgatásra, ezt nem utasíthatom vissza! – próbáltam meggyőzni.
- Kinél leszel kint? Van egyáltalán szállásod? Lesz munkád? Mi lesz a családoddal? Mi lesz… velem?
- Kint nénémnél egy kis lakásban… a munka miatt meg épp most megyek ki… nem érted?
- Már annyi meghallgatáson voltál az elmúlt fél évben, hogy meg sem bírom számolni. De egyik se jött még be!
- Ez befog!
- Jaj ugyan már az a rohadt nagy reményérzet! Hol van a te realitásod? A Földön élj már!
Én csak néztem rá hatalmas szemekkel. És most tudatosodott bennem, hogy ő soha nem tudna úgy támogatni engem, ahogy arra nekem szükségem lenne.
- Te ezt soha nem fogod megérteni!
- És ha nem jön össze? Vissza akarsz jönni csak úgy se perc alatt? – már kiabált.
- Ha nem jön össze akkor… még mindig van lehetőségem elmenni más meghallgatásokra! Kérlek Zoli, értsd meg ez az én álmom!
- Az enyém, pedig az, hogy együtt maradjunk. – ölelt magához szorosan.
- És egész életemben legyek felszolgáló? Dolgozzak hajnalig, és soha ne találkozzunk?
- És így, hogy fogunk találkozni, ha kimész?! – már ordított
- Ennek így semmi értelme. Hazamegyek. Szia. – köszöntem el és már indultam is az ajtó felé.
- Várj, várj, várj! – húzott vissza karomnál fogva – Mikor indulsz?
- Holnap reggel indul a gépem.
- És csak most mondod?
- Igen mert… mert tudtam, hogy így fogod le reagálni!
- Te más érzéseivel soha nem fogsz törődni! Hálátlan vagy!
- Igen? Hát jó, ha én hálátlan vagyok, akkor te meg egy érzéketlen fatuskó, aki nem bír engem megérteni! Na mentem! – gyorsan kirohantam a lakásból és hazafelé vettem az irányt.
Mikor már otthon voltam nagyon kellemetlenül éreztem magam, már 2 éve együtt voltam Zolival de még talán így soha nem vesztünk össze, mint most. Talán jobb is így, kitudja, mikor tévedek haza. Lehet, mire itthon leszek már mással lenne… vagy bármi.
Másnap elkészültem, búcsút mondtam a lakásnak és anyuék már ott álltak a kocsival a ház előtt, hogy kivigyenek a reptérre. Én csak csendben beszálltam a kocsiba és meg se szólaltam, amíg ki nem értünk. Már a becsekkoláson is túl voltam mikor bejelentették, hogy a gépem hamarosan indul.
- Anyu én… - szóltam volna de elsírtam magam.
- Kicsim! Nem kell menned, ha nem akarsz! – nyugtatott ölelve.
- De-de megyek… meg már a ruháim is fel vannak adva, úgy hogy ha nem megyek utána nem lesz mit felvennem. – mosolyogtam
- Egy kalappal kicsim! – újra átöleltük egymást szorosan, puszit adtunk egymás arcára majd apu elé álltam
- Szia apu. – őt is jó szorosan megöleltem – Ha van valami, azonnal írjatok e-mailt és jövök haza.
- Nem lesz semmi. Vigyázz magadra lányom jó? – vidított
- Rendben… - töröltem le nevetve könnyeimet az arcomról
- Na menj…
- Jól van. Sziasztok! – köszöntem és elindultam a beszállóhelyhez
Nem sokkal később már a gépen ültem, becsatoltam öveimet és el is aludtam azonnal. 13 órával később a gép szerencsésen leszállt Los Angeles-ben.
Érkezés után:
Én nem bírtam egész éjjel aludni, elővettem a szövegem - legalább már századjára - és újból olvasgatni kezdtem és próbáltam minél hitelesebben előadni. Nanny nem sokkal később benyitott a szobába.
- Te még fent vagy? Már hajnali 3 is elmúlt. Nem fáradtál el az utazástól?
- Jaj ne is mondd, de nem birok aludni a holnapi meghallgatás miatt. A szöveget próbálom még mindig!
- De hát jól tudod, nem?
- Nem vagyok benne biztos.
- Akkor próbáljuk el együtt.
- Ó nem, feküdj csak le nyugodtan.
- Most már felébresztettél, hallani akarom milyen szöveg miatt aggódsz annyira. – mosolygott
- Hát jó. Te mondod a sárga szöveggel kihúzottakat.
- Rendben.
Nanny leült az ágyra én pedig felálltam. Nagy levegőt vettem és elkezdtem a szöveget. Igyekeztem magam annyira bele élni a szövegbe amennyire csak lehet. Nanny csak figyelt… én pedig mondtam a szöveget, szívvel-lélekkel. Mikor befejeztük nagy csönd ült a szobára… én csak sandítottam nagynéném felé aki elmosolyodott.
- Ennyire borzasztó voltam? – vörösödött el a fejem.
- Nem. Csodás voltál. – mosolygott melegen.
- Ezt most csak azért mondod, mert a rokonom vagy.
- Nem. Tényleg nagyon jó volt. Tehetséges vagy.
- Majd holnap kiderül.
- De most feküdj le, pihenned kell. Hányra hívtak be?
- 11-re.
- Nem lesz semmi gond. Menni fog. Én tudom! – megölelt.
- Nagyon izgulok. – vallottam be.
- Ha nem mondod észre se veszem. – nevetett.
- Jól van na. Tudom, hogy lerí rólam, épp ezért lesz nehéz a holnapi menet.
- Csak nyugi.
- Lehet amúgy, hogy éjszaka jövök, kitudja mennyien lesznek még előttem. Bízom benne, hogy nem az utolsó leszek, mert addigra már ki lesz akadva a hallgató.
- Igen, én is ezért fogok imádkozni. De most tegyük el magunkat mára.
- Igazad van. Köszönöm, hogy segítettél.
- Ó, ez semmiség volt. Szívesen tettem. Na, hát jó éjt.
- Neked is.
Ő kivonult a szobából én, pedig próbáltam minél hamarabb elaludni, végül kb. 10 perc múlva sikerült is. | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Van egy CSI:Miami-s sztorid? Szeretnéd hogy mások is olvassák? Akkor küldd el az oldal email címére (
