A legrosszabb időszak
A lövések után az események nagyon gyorsan törnétek körülöttem.
A következő pillanatban csak azt vettem észre, hogy Ryan a földre zuhan. A hasából ömlött a vér.
- Hívjatok egy mentőt! Hívjon már valaki egy mentőt! – kiabálta Calleigh, aki rögtön Ryanhez szaladt.
- Próbáljátok meg elállítani a vérzést! – mondta Horatio.
- Ryan, kérlek, maradj velem! Nem szabad most elájulnod! Ryan! – mondta Cal Ryannek.
- Jennifer… Jen… - suttogta Ryan, aki már nem teljesen volt magánál.
- Hol van már az a mentő? – kérdezte Eric.
- Már úton van. – válaszolt Tripp.
- Jennifer ne csak állj ott, csinálj már valamit! – kiabált rám Eric.
Én viszont nem mozdultam. Teljesen összezavarodtam. A lábam a földbe gyökeredzett.
És csak ekkor fogtam fel mit tettem. Lelőttem a Ryant.
Ezután mentőautó-szirénázást hallottunk.
- Na végre. – mondta Eric.
A mentősök mikor beértek, feltették Ryant a hordágyra, majd elindultak vele a kórházba.
- Jennifer, – lépett oda hozzám Horatio. – baleset volt.
- Én csak… én nem akartam… - mondtam még mindig összezavarodva. Nagyon nehéz volt válaszolnom. – Mi van vele? Hogy van? – kérdeztem szinte kikelve magamból.
- Jennifer, nyugodj meg. – mondta Calleigh. – még nem tudunk semmit. A mentő csak most vitte el, de amint lehet, bemegyünk hozzá a kórházba.
- Te viszont most menj haza. – mondta, Horatio. – Pihenj le egy kicsit, és majd értesítünk mindenről. Eric majd hazavisz.
- Rendben. – mondtam, és próbáltam úgy tenni, mintha nyugodt lennék, de nem ment. Végig azon gondolkoztam, mi lehet most Ryannel.
A házamnál kitett Eric. Miután bementem, beestem az ágyba. Eszembe jutott a reggel, amikor még minden rendben volt, és Ryannel együtt feküdtünk itt. De a rossz megérzéseim beigazolódtak, és most Ryan miattam a kórházban fekszik, és ki tudja, mi van most vele…
Ezekből a gondolatokból a mobilom csengése szakított ki.
- Jennifer Taylor. – szóltam bele.
- Hello Jenny, jó újra hallani a hangodat! Mi van veled? – amikor ezt meghallottam egy kicsit boldogabb lettem. Greg Sanders volt az. Greggel már kb. egy hete nem beszéltünk, és mivel nagyon jó barátok vagyunk, örültem, hogy felhívott.
- Szia Greg… én is nagyon örülök…
-Jen, mi van veled? Hallom a hangodon hogy valami nincs rendben. – mondta Greg, aki érezte, hogy baj van.
- Tudod… én csak… - nem bírtam tovább. Kitört belőlem a sírás.
- Jennifer, mi történt? Jól vagy? – kérdezte aggódva.
- Nem. – mondtam még mindig sírva. – Ma csináltam valamit, amit nem kellett volna. –mondtam – Lelőttem azt, akit szeretek. Soha nem fogom megbocsátani magamnak, ha valami történik vele. –ezután mindent elmeséltem Gregnek az előző két napról.
- Jen, ne gondolj a legrosszabbra, Ryan biztos felépül majd, és akkor újra rendbe jön minden. – vígasztalt.
- Én is nagyon szeretném, ha nem lenne semmi baja. De ha így is lesz, nem hiszem, hogy látni akar majd a történtek után.
Beszélgettünk még egy kicsit Greggel, ő is elmondta, mi van otthon, Vegasban.
- Jen, ha akarsz, visszajöhetsz. – mondta Greg. – Mi nagyon örülnénk neki.
- Most nem mehetek el. Nem hagyhatom így itt a csapatot. De nekem is nagyon hiányoztok.
Miután elbúcsúztunk, ledőltem egy kicsit aludni.
Natalia hangjára ébredtem.
- Szia Jennifer. – köszönt Natalia az ágyam mellett ülve. – nyitva volt az ajtó, remélem nem nagy baj, hogy bejöttem.
- Dehogy is. Inkább örülök neked. – mondtam.
- A kórházból jövök… - mondta Natalia.
- Mi van Ryannel? – ugrottam fel az ágyról. – Hogy van? Ugye nincs komolyabb baja?
- Ryan remélhetőleg hamarosan felépül. A golyót sikerült eltávolítani az orvosoknak, és azt mondták, ha nem romlik váratlanul az állapota, Ryan pár héten belül már újra dolgozhat.
- Ennek örülök. Ha valami nagyobb baj történt volna…
- Jen, nem a te hibád, egy baleset volt. – nyugtatott Natalia.
- De akkor is! Én lőttem le, az a golyó az én fegyveremből való, és ha Ryan felépül is nem hiszem, hogy minden olyan lesz, mint eddig volt. Lehet, hogy tényleg vissza kéne mennem Vegasba.
- Én a helyedbe maradnék még pár napot és bemennék Ryanhez a kórházba. Biztos vagyok benne, hogy örülni fog neked.
- Köszi a tanácsot.
- Én viszont most elindulok haza. – mondta Natalia, és elindult az ajtó felé.
- Rendben, köszönöm, hogy eljöttél.
- Egy barátnőnek ez a dolga – mosolygott.
Másnap mégsem mentem el Ryanhez. Rettentően bűntudatom volt, és nem tudtam úgy dolgozni, ahogy eddig, többször hibáztam. Az ékszereim viszont előkerültek, és Horatio elintézte, hogy ne indítson ellenem vizsgálatot a belső ügyosztály a lövés miatt.
Csak pár nap múlva sikerült rávennem magam, hogy meglátogassam Ryant.
A kórház fehérre festett folyosóin haladtam, amikor szembe jött velem egy orvos.
- Jó napot. – köszönt. – Segíthetek?
- Jó napot, meg tudná mondani, merre találom Ryan Wolfe szobáját? – kérdeztem.
- Maga Jennifer? – mosolygott a doktor.
- Igen, de ezt honnan tudja? – kérdeztem meglepődve.
- Mikor behozták Ryant, végig egy Jennifer nevű nőt emlegetett. Biztosan nagyon hiányzik már neki. A szoba a folyosó végén van, a 17-es.
- Köszönöm. – mondtam, majd elindultam a szoba felé. Nagyon meglepett, amit az orvos az előbb mondott, de örültem neki, hogy Ryan még kíváncsi rám.
Mikor a szobához értem, csendben benyitottam. Láttam, hogy az ágyon Ryan aludt. Nem akartam felébreszteni, ezért csendben elültem az ágy mellett lévő székre. Negyed órát így töltöttem, amikor Ryan lassan kinyitotta a szemét.
- Szia. – mondtam neki halkan.
- Jennifer – mondta Ryan, majd elmosolyodott. – azt hittem már be se jössz hozzám.
- Ryan, nagyon sajnálom – mondtam, miközben a szemeim könnyesek lettek.
- Jen, nem a te hibád. – mondta.
- Hogy vagy? – kérdeztem, majd megfogtam a kezét.
- Egész jól, már nem fáj annyira, de az orvos azt mondta, hogy pár napig még bent kell maradnom.
- Igaza is van. – mondtam – így nem jöhetsz el dolgozni. És nagyon haragszol rám?
- Haragszom? Hogy gondolhatsz ilyet? Én ettől függetlenül is nagyon szeretlek… - mondta.
- Én is. – mondtam, majd közelebb hajoltam hozzá, és megcsókoltam.
A következő egy hétben minden nap bementem Ryanhez. Mikor már otthon pihent, akkor is rendszeresen meglátogattam.
Nemsokára visszajöhetett dolgozni is, és a dolgok kezdtek visszaállni a régi kerékvágásba.
Egyik nap Ryan a laborban dolgozott, amikor bementem hozzá.
- Szia édes. – köszönt és átölelt.
- Szia. – köszöntem neki.
- Hogy hogy bejöttél hozzám? Ennyire hiányoztam? – kérdezte mosolyogva.
- Igen, azért is… - mondtam- és beszélni akartam veled valamiről.
- Miről? – kérdezte Ryan meglepődve, nem számítva semmi fontos dologra.
- Tudod, amikor idejöttem, csak pár hétről esetleg egy-két hónapról volt szó. És úgy terveztem miután a Daniel-ügy megoldódik, hazamegyek. – mondtam, közben Ryan figyelmesen hallgatott, de láttam a szemében, hogy nem örül annak, hogy felhoztam ezt a témát.
- El akarsz menni? – kérdezte meglepődve – Te tényleg itt hagynál?
- Ryan, Vegasban van a munkám és… - de nem tudtam befejezni a mondatot, mert ekkor Calleigh és Eric lépett be az ajtón.
- Sziasztok! – köszönt Calleigh. – Jen, beszélnünk kell. Még nem tudsz hazamenni Vegasba. – jelentette ki Calleigh. Ryan szeme felcsillant, láttam, hogy örül a hallottaknak.
- De miért? – kérdeztem értetlenül.
- Történt egy újabb gyilkosság. – mondta Eric.
- Eric, gyilkosságok mindig lesznek. Nem maradhatok itt mindegyik ügyet megoldani. – mondtam.
- De ezt igen, hiszen ezért jöttél ide. – válaszolt Calleigh.
- Azt az ügyet már megoldottuk, a sorozatgyilkos Daniel Smith halott. – mondta Ryan.
- Úgy látszik, valaki folytatja, amit Daniel elkezdett. – mondta Eric.
- Most jelentettek be egy gyilkosságot. Ugyan olyan, mint amiket Daniel követett el. – mondta Eric.
Igazából örültem neki, hogy egy kicsivel több időt tölthetek Miamiban, ezzel a nagyon jó csapattal, és Ryannel. De a gyilkosság nyugtalanított, mikor a sorozatgyilkos meghalt, azt hittem, végre lezárhatjuk az ügyet, de nem így lett… | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Van egy CSI:Miami-s sztorid? Szeretnéd hogy mások is olvassák? Akkor küldd el az oldal email címére (
