3 órával később:
Én még mindig ott ültem fáradtan és leverten. Már semmi kedvem nem volt az egészhez de mondtam, ha törik, ha szakad, meg fognak hallgatni engem. Nem azért jöttem Magyarországról egész Los Angeles-ig, hogy feladjam. Pár perccel később ismét kidugta a fejét a szemüveges ürge.
- Öhm… Ramóna… Ko… Kovács.
- Kovács. Ramóna kovács.. – mondtam és álltam fel a földről
- Jöjjön be, maga következik.
Vettem egy hatalmas lélegzetet és elindultam a terem felé, ahogy átléptem a küszöbön rögtön az asztal felé terelődött a figyelmem, ahol ott ült a szemüveges srác és mellette egy elég extravagánsan öltözött – szintén szemüveges – fazon.
- Ő Ramóna Kovács. Hát nem csinos? Nem olyan, mint amilyet szerettél volna? – mondta a „behívósrác” az extravagánsan öltözött, pedig csak szája elé tette kezét és kétségbe esett arcot vágott majd megszólalt:
- Ramóna Kovács … hmmm.. ritka vezetéknév ez errefelé.
- Hát igen… Magyarországon ez elég megszokott.
- Áhhh… szóval magyar vagy! Nem hoztál egy kis pörköltet a hátizsákodban? – kérdezte elég lekezelő hangsúllyal.
De én nem tántorodtam meg. Igyekeztem humoros maradni:
- Ó, ha ezt tudom legközelebb 2 zsákkal hozok. – mondtam picit zavarban .
- Hogy te milyen vicces vagy. – vetett rám egy nagyon nem szép pillantást a „divat diktátor”.
- Had mutassam be neked Ramóna ő a híres Jonathan Togo, Michael Togo filmrendezőnek a fia. – mutatta be nekem a segéd srác.
- Ó! – én csak ennyit tudtam mondani
- Gyerünk. Mire vársz? Nem kezded a szöveget? – nézett rám a „rendező fia”
- Azonnal-azonnal. – már is belekezdtem – „Martin! Miért teszed ezt? Szerelmünk oly tiszta, semmi okod rá, hogy engem is a sírba vigyél ha…”
- Nem-nem-nem! – hajolt le az asztalra a főnök
Én hirtelen megálltam és megdermedtem.
- Újra kezdhetem? Ígérem jobb lesz. – bár még magam sem értettem mi nem tetszett neki a szereplésemben.
- Justin! Menj oda hozzá. – utasította „jobb kezét”
- Rendben. – állt fel önfeláldozóan a fiú, kedvesen rám mosolygott és gyorsan bemutatkozott.
– Justin Long
- Örvendek. – mondtam halkan és már figyeltem is előre.
- Te Justin, egy hentes leszel, akinek nincs családja. Te pedig – fordult felém – egy japán feleség, aki Amerikába került és hiányzik neki az otthona.
Mi egymásra néztünk Justinnal és hallgattunk. Nem értettük a két szereplő közt mi lehet a közös.
- Várj. Honnan is ismerjük mi egymást? – kérdezte Justin Jon-t.
- Az nem érdekes. Kezdj bele.
- Abból a lenyűgöző hátszínből kérnék szépen. – mondtam.
- Azonnal hölgyem. – imitált egy hentest miközben vág (halál aranyos volt) – Maga Japán vagy…
- Állj! Elég-elég! – szólt ránk Jon – Köszönjük szépen.
- De hát Jon… megpróbálhatnánk újra, hiszen ez elég… nehéz volt így.
- Igen szerintem is. – helyeseltem.
- Nem. Köszönjük!
- Hát akkor majd hívjuk. – mondta Justin.
- Utóirat: nem-nem fogjuk. – tette ezt hozzá Jon azonnal.
Én csak néztem rájuk, felkaptam a táskám és rohantam kifelé. Mikor kiértem az épületből elfogott a sírás, oly annyira, hogy megmozdulni se bírtam. Mérhetetlen nagy csalódottság gyűlt össze a lelkemben. Egész életemben ezt szerettem volna, ha egyszer USA-ban is meghallgatnak de nem sikerült. Nem jól sült el, és ráadásul nem is az én hibámból. Nem mertem hazamenni a nagynénémhez, féltem, hogy azzal jön, hogy „hát én ezt megmondtam előre”. De ott helyben megfogadtam, hogy egyszer úgy is megmutatom ennek a tuskónak, hogy igen is van tehetségem a színészethez. Beültem egy kávézóba. Enni sem bírtam az idegességtől. Folyton azon járt a fejem, hogyan lehettem ilyen lökött, hogy csak úgy ide utazzak a semmiért. 3 órával később úgy döntöttem haza indulok a kávézóból. Kezdett egyre hidegebb lenni.
Hazaértem.
- Hát szia te lány! Este 7 óra is elmúlt ne mondd nekem, hogy eddig tartott a válogatás. – jött ki a konyhából Nanny.
- Hát, pedig eddig bizony.
- Na és hogy sikerült?
- Borzasztó volt. - ültem le egy székre és lehajtottam a fejem
- Na! Miért mi történt?
- Akkora tuskó volt a csávó, aki meghallgatott minket. A fenének kellett betanulnom a szöveget! Elkezdett ott önállósodni, hogy na most akkor én legyek egy japán feleség és a srác, aki meg velem játszott és a főnök jobb keze volt legyen egy hentes.
- Jézus! És hogyan jön az ismeretség? – kérdezte a néném.
- Na ez az! Justin is ugyan ezt kérdezte. Azt mondta az a hülye, hogy ne törődjünk vele és kezdjünk neki. Kösz! – huppantam le a székre összeroskadva.
- Aw drágám ne fogd fel így ezt! Itt vagy Hollywood mellett, a filmek városának közelében, annyi meghallgatás lesz még, hogy nem bírod majd győzni!
- Úgy utálom, hogy tök jó kedvvel vágok neki a dolgoknak és semmi nem lesz belőle. Már csak egy icipicire vagyok mindig a céltól, és valaki mindig visszaránt!
- Na gyere ide. – ölelt meg – Csinálok neked egy jó teát rendben? Úgy is átfagytál.
- Az jól esne… használhatom a netet?
- Persze.
Elővettem Kelly papírját, amire rá írta nekem az e-mail címét, és írtam is neki pár sort az esetről. | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Van egy CSI:Miami-s sztorid? Szeretnéd hogy mások is olvassák? Akkor küldd el az oldal email címére (
