Július 29, csütörtök
Korán reggel mentem be a laborba dolgozni. A kezemben egy műanyagpoharat szorongattam, amiben a reggeli kávém volt a közeli éjjel-nappali boltból, és úgy mentem végig a folyosón.
- Jó reggelt Melinda! – köszöntött Cal, aki éppen ekkor fordult ki az egyik szobából.
- Szia Calleigh! Mi újság a tegnapi gyilkossággal kapcsolatban? – kérdeztem érdeklődve.
- A laborosok befejezték a helyszínen talált bizonyítékok elemzését. - kezdte. – A cipőnyom egy 42-es tornacipő. Valószínűleg egy férfié. Az ujjlenyomatoknak nincs tulajdonosa, mert szinte beazonosíthatatlanok.
- És mi a helyzet a Kelly ruháján lévő fehér anyaggal? Drog?
- Nevezhetjük annak is. Egy italba tehető erős nyugtató. De nem tudjuk kié, mivel még nem derült ki hogy ki járt Kelly szobájában a gyilkosság estéjén. Senki sem látott arra senkit. – válaszolta Calleigh.
- Oké, kösz az infókat. Megnézem a helyszínen lévő képeket, aztán behivatom Jordan McKyle-t.
- Ki az a Jordan McKyle? – kérdezte kíváncsian Cal.
- Állítólag Amanda és ő nem voltak jóban, ezét gondoltam kikérdezem, hátha tud valamit a gyilkosságról, vagy talán az is lehet ő tette. – válaszoltam.
- Rendben. – mondta Cal, majd visszament dolgozni a fegyverlaborba.
Ezután bementem az egyik szobába, és leültem az asztalhoz Amanda és Kelly gyilkossági fotóival. Közben ránéztem a falon lévő órára. Fél nyolc. Ryan még biztosan otthon van, mivel nem sokan jönnek be ilyen korán. Én is csak azért tettem, mert nem tudtam aludni, és jobbnak láttam, ha bejövök dolgozni.
Ahogy kivettem a képeket a borítékból megint megláttam azt a furcsa dolgot Amanda képein. Az összes tükör le volt takarva kivéve egyet. Nem értettem miért tette ezt.
Végignéztem a képeket, de az eddig begyűjtött nyomokon kívül semmi újat nem vettem észre. Ránéztem az Amanda holtestéről készült képekre is. Az arca tele volt karmolásokkal, mint Kellynek. Csak is ugyan az a személy ölhette meg őket. De Amanda helyszínén egy régi gyűrűt találtunk, aminek még mindig nem derült ki, ki a tulajdonosa. Kellynél viszont egy férfi cipőnyomot a szőnyegen, és egy kis nyugtatót. Vagy mindkettő a gyilkosé - ami sehogy sem vág egybe, mivel az egyik egy nőé, a másik egy férfié - vagy egyik sem.
Ha viszont egyik sem akkor olyan, mintha a gyilkosunk nem is létezne, ami lehetetlen. Sem a gyilkos fegyvert nem találtuk meg sem bármi mást ami rá utalna, csak pár elmosódott ujjlenyomatot. Egy nagyon profival állunk szemben.
Ahogy ezek jártak a fejemben hirtelen egy férfihang szakított ki a gondolataimból.
- Helló Melinda!
Felnéztem, és Dan Coopert láttam, ahogy mellettem áll, és szemügyre veszi a képeket, amik előttem vannak.
- Szia Dan! – köszöntem vissza neki barátságosan.
- Ezek a tegnapi és a tegnap előtti gyilkosságok képei? – kérdezte.
- Igen, azok. – válaszoltam.
- Értem. – mondta. Kicsit mintha zavarban lett volna.
Pár másodperces csend után – talán volt az egy perc is – úgy éreztem eljött az idő, hogy végre megtörjem a kínos csendet.
- És, miért jöttél Dan? – kérdeztem még mindig kedvesen.
- Hááát… - kezdett bele. – igazából csak meg akartam kérdezni szeretsz-e filmeket nézni? – kérdezte.
Sejtettem mire megy ki a játék.
- Milyen filmekre gondoltál? – kérdeztem, és próbáltam semmi jelét nem mutatni annak, mit fogok válaszolni arra a bizonyos kérdésre.
- Nekem a horrorok a kedvenceim. – mondta büszkén. – Arra gondoltam, megnézhetnénk este egyet. Van például egy, amiben egy kútból kimászó kiscsaj gyilkol, de ott van még a Bloody Mary-s, vagy az a vérfarkasos….
- Dan. – szakítottam félbe, mielőtt még felsorolt volna rengeteget. – Nagyon kedves vagy, hogy meg akarsz hívni, csak az a helyzet hogy járok valakivel. – mondtam.
- Oh, világos. – mondta elkeseredetten. – Akkor vedd úgy hogy nem mondtam semmit. – és kiment a szobából.
Miközben Dan ment ki, Ryan lépett be.
- Szia! Mit keresett itt Dan Cooper? – nézett utána érdeklődve.
- Semmit, nem fontos.
- Ezek a gyilkosságok képei, nem?
- Igen, azok. Nem értek egy csomó mindent. – mondtam a képeket bámulva.
- Nem vagy vele egyedül, senki sem érti a részleteket, ezért nem jutottunk még előbbre. – mondtam, és leült mellém, ezután pedig kaptam tőle egy apró csókot.
- Calleigh behívta neked Jordant. Csak azért jöttem, hogy szóljak, a kihallgató szobában vár rád.
- Köszi, - mondtam, és elindultam kifelé.
A folyosón Eric-el találkoztam.
- Jó reggelt Melinda!
- Neked is.
- Képzeld beszéltem Kelly ismerőseivel, elmondták, hogy ő is szokatlanul viselkedett egy ideje.
- Tényleg? – kérdeztem vissza meglepetten. - Vajon mi oka volt Amandának és Kellynek a furcsa viselkedésre. Mitől féltek?
- Nem tudom, de beszélni fogunk Julie-val is, biztos, hogy tud valamit.
- Rendben, nekem most mennem kell, kihallgatok egy személyt Amanda gyilkosságával kapcsolatban. Szólt már valaki Kelly szüleinek?
- Igen, Horatio már értesítette őket. – válaszolt Eric.
- Képzelem, mennyire megviselte őket.
Mikor beléptem a kihallgató szobába végignéztem Jordan-en. Általában nem szoktak előítéleteim lenni, de most megértettem, miért mondta azt rá az egyik kollégiumi társa, hogy boszorkány. Persze ezt még mindig hülyeségnek tartottam, de nem volt alaptalan, mert külseje meglehetősen szokatlan volt.
Egy piros ujjatlan felső, és egy fekete farmer volt rajta. Haja szintén fekete volt, frufrujában pedig vörös árnyalat. Szeme feketére volt festve, körmei szintén. A cipőét nem láttam, de volt róla elképzelésem, hogy néz ki. Jól állt neki ez a stílus, hiszen emellett szép lány volt.
- Szia Jordan, Melinda Davis vagyok. – köszöntem. – Azért hivattalak be, mert pár ember elmondása szerint nem voltál valami jó viszonyba Amandával, az első gyilkosság áldozatával.
- Amanda egy ribanc volt, sokan nem szerették. – válaszolta.
- Igen, tudom, de említették hogy veled különösen rosszba volt. – mondtam.
- Azt hiszi csak én vagyok az egyetlen csaj aki utálta? – kérdezte felháborodva. Már előre láttam, hogy nehéz lesz vele indulatmentesen, normálisan beszélgetni.
- Nem, én nem ezt mondtam, csak azt hogy a kollégiumban említették, hogy régen csinált valami olyat ami miatt utáltátok egymást. – mondtam határozottan.
- Jó, rendben. – mondta nyugodtabban. – Valóban nem bírtuk egymást, de ez egy régi dolog, emiatt nem fogok senkit sem megölni. Még akkor volt egy kisebb veszekedés köztünk, amikor elkezdtük az egyetemet
- És semmit sem láttál, vagy hallottál a gyilkosságok éjszakáján? – kérdeztem, mivel ezt minden személytől meg kell kérdeznünk, akiket emiatt az ügy miatt hallgatunk ki.
- Nem, a barátomnál voltam, szóval még csak nem is a kollégiumban. – válaszolta.
Pár kevésbé jelentős kérdés után úgy döntöttem nem faggatom tovább.
- Oké, köszönöm, hogy bejöttél. – mondtam, majd felálltam az asztaltól, Jordan pedig szó nélkül távozott.
Ekkor lépett be Ryan a szobába.
- Mire jutottál vele? – érdeklődött kíváncsian.
- Nem sokra, mivel az éjszakát a barátjával töltötte.
- És ezt tudja valaki igazolni? – kérdezett vissza.
- Igen, azt mondta, kérdezzek meg bárkit a barátnői közöl, vagy a pasiját.
- Rendben. – válaszolta Ryan. - Mit csinálsz ma este? – kérdezte hirtelen.
- Nincs különösebb programom. – Aztán eszembe jutott hogy Dan Cooper hívott ma este filmet nézni, és elmosolyodtam. Ryannek nem fogok nemet mondani, akárhova is akar elvinni.
- Akkor elmehetnénk valahova. Mondjuk vacsorázni? – kérdezte.
- Persze. – mondtam mosolyogva. – És mikor találkozzunk?
- Érted megyek 8-ra.
- Hová megy 8-ra, Mr Wolfe? – hallottam a hátam mögül. Ryan a szemével próbálta jelezni, hogy lebuktunk.
Lassan megfordultam. Horatio állt mögöttem.
- Hello főnök! – köszöntem neki egy erőltetett mosollyal.
- Mi csak arra gondoltunk, egy vacsora mellett könnyebben lehet gondolkodni, tudod főnök, talán többre jutunk a gyilkossági üggyel egy jó kaja mellett, mint itt a laborba. – próbálta Ryan kimagyarázni, bár elég hülyeséggel. Alig bírtam ki, hogy ne kezdjek el mosolyogni rajta.
- Ryan, nem kell magyarázkodnod. – mondta Horatio. – Amíg ez nem hat ki a munkátokra, addig semmi kifogásom ellene. – mondta, és továbbment. Ez a kijelentése nagyon váratlanul ért, de amikor ránéztem Ryanre, láttam rajta, hogy őt is.
- Ez könnyem ment. – mondta.
- Én is rosszabbra számítottam, eddig úgy tudtam, nem nézi jó szemmel ha két csapattag között kialakul valami.
- Melinda, nekem most mennem kell.
- Rendben. – mondtam. Közelebb léptem hozzá, és adtam egy puszit az arcára.
- Hé, még megláthatnak! – mondta mosolyogva.
- Ha Horatio-t nem zavarja, szerintem a többieket sem fogja. – mosolyogtam vissza rá.
Késő délutánmentem haza a laborból. Mivel nem a saját kocsimmal jöttem reggel, hanem a hummeremmel, ezért úgy gondoltam azzal is megyek haza. De amikor Eric elmondta, hogy az autómat elvitték szerelőhöz, mert amikor Cal reggel át akart állni vele egy másik parkolóhelyre, kiderült hogy gond van a fékkel.
Remek, gyalogolnom kell. – gondoltam.
Miután elindultam rájöttem, hogy nem is olyan nagy baj hogy gyalogolnom kell. Mivel még 2 órám volt a vacsoráig, ezért úgy döntöttem, kiélvezem, hogy sétálgatnom kell egy kicsit a városba.
Elég meleg volt, és a nap is sütött, kellemes idő volt a sétáláshoz. Szerencsére nem laktam messze a labortól. Kicsit körülnéztem azon a részen, ahol mindenféle butikok meg kávézók vannak. Az egyik boltba vettem magamnak egy új ruhát a ma esti vacsorához. Halványlila ruha volt, mélyebb dekoltázzsal, és a térdemig ért.
A ruhavásárlás után úgy döntöttem átvágok a közelben lévő parkon, mert úgy gyorsabban otthon leszek. Ahogy végigmentem a füves, pálmafás részen furcsa érzésem támadt. Nem tudtam, miért érzem ezt, olyan volt, mintha valaki figyelne. Hátranéztem, hogy megbizonyosodjak róla, valóban nincs senki mögöttem. Nem volt.
Csak beképzeltem magamnak. – gondoltam.
Amikor kiértem a parkból, megláttam, hogy az egyik padon Juliett Tyson, Amanda és Kelly barátnője ül. Közelebb mentem.
- Juliett! – szólítottam meg. – Szia!
- Szia! Már kikérdezett a rendőrség. – ezek szerint felismert. Mikor felnézett láttam, hogy könnyes a szeme.
- Most nem rendőrként vagyok itt Láttam, hogy itt vagy egyedül, és gondoltam szeretnél valakivel beszélgetni.
- Nem szeretnék. Te nem értheted ezt. – mondta rejtélyesen.
- Mit nem érthetek? – kérdeztem kedvesen, és leültem mellé a padra.
Pár másodperces csend után válaszolt.
- Én leszek a következő…. – suttogta. Az arcára kiült a rémület.
- Julie, elkapjuk a gyilkost, és nem fog senkit sem megölni. De ha szeretnél, kérek neked rendőrségi védelmet. – ajánlottam fel.
- Nem tudnak megvédeni… - mondta még mindig halkan.
- Dehogy nem, senki sem fog bántani. – mondtam, hogy nyugtatani próbáljam.
- Hát nem érted? – mondta már elég hangosan. – Nem érted hogy tőle senki és semmi nem védhet meg?! Bárhol leszek és akárhány rendőr fog rám vigyázni, ő megtalál és végez velem! – kiabálta.
- Ki az az ő? - néztem rá csodálkozva. – Ha tudod ki ölte meg a barátnőidet el kell menned a rendőrségre és ott elmondani amit tudsz.
- Úgysem hinnének nekem. Senki se hinne… - mondta és felállt, majd elindult.
- Julie! – kiabáltam utána és megindultam felé. – Julie, mondd el, kérlek!
- Te sem fogsz nekem hinni, kinevetsz majd. – mondta, és továbbment.
Úgy láttam, nincs értelme tovább kérdezgetni. De amikor a kirakatok üvegajtaja elé ért meglepő dologra figyeltem fel. Eddig lassan sétál, de amikor elérte a butikok ablakait sietni, sőt inkább futni kezdett….
Este beszámoltam Ryannek a Juliettel való beszélgetésemről.
- Szerintem csak megviselte a barátnői elvesztése. – mondta.
- Igen, először én is erre gondoltam, de láttam, hogy tényleg nagyon meg van ijedve, és talán tényleg úgy gondolja, hogy semmi sem védheti meg a gyilkostól.
- Sajnos az ilyen dolgokkal semmit sem kezdhetünk. Még abban sem vagyok biztos, hogy Julie elmondásai alapján rendőrségi védelmet adnának neki, mert azt hinnék, ezek csak az ő kitalációi. És őszintén? Szerintem is csak azok. – mondta.
- Nem tudom, de ki fogom deríteni, mit titkol. – jelentettem ki határozottan.
- Csak szólj, ha segítség kell. Mindig benne vagyok egy kis magánnyomozásba. – mondta és rám kacsintott.
- Kösz. – mondtam mosolyogva. | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Van egy CSI:Miami-s sztorid? Szeretnéd hogy mások is olvassák? Akkor küldd el az oldal email címére (
