Július 30., péntek
A mai nap teljesen átlagosnak indult. Megtettem a reggeli rutinos dolgaimat. Felkeltem, felöltöztem, reggelit készítettem, összekészülődtem, és dolgozni indultam.
A még mindig nem volt szolgálati autóm, ezért a sajátommal mentem dolgozni.
Végre péntek. – gondoltam, amikor ránéztem a telefonom kis naptárjára.
Ahogy végigmentem Miami utcáin ismét előjött az a furcsa érzés. Mintha valaki követne…. Hátranéztem a visszapillantóba, hogy ismét megbizonyosodjak róla, hogy senki sem követ. Semmi különöset nem tapasztaltam a mögöttem haladó autókban. Megnyugodtam. De amikor már majdnem elértem a labort, észrevettem, hogy az a fekete autó jön mögöttem, ami szinte már indulásom óta a nyomomban volt. Talán csak véletlen – nyugtattam magam. De a biztonság kedvéért rátapostam a gázra, hogy lerázzam, és szerencsére sikerült is.
A laborban már beindult a munka, mivel most nem jöttem be túl korán.
- Szia Melinda! – lépett oda hozzám Ryan, és egy csókkal üdvözölt. Ő úgy gondolja, hogy ha Horatio tud rólunk, és őt nem zavarja, akkor a többieket sem fogja.
- Szia Ryan! – mondtam.
Viszont Ryan nem láttam, hogy milyen képet vágott a recepciónál álló Dan Cooper Ryan új üdvözlési szokása közben. A recepciós lány, Paola szeme csak kikerekedett a csodálkozástól.
- Milyen volt a reggeled? – kérdezte mosolyogva.
- Elég. .. átlagos. – mondtam. Nem említettem neki a rejtélyes fekete autót, hátha nagy ügyet csinálna belőle. Nem hiányzik még több gond, amikor itt van ez a kettős gyilkosság, amiben szinte még nyom nélkül vagyunk.
- Be kellene vinnem az Amanda szobájában talált gyűrűt az egyik ékszerészhez. Van kedved velem jönni?
- Hát persze. – válaszoltam.
- Akkor induljunk. – mondta. – Ja, és Eric üzeni, hogy holnapra lesz kész a kocsid, de addig használhatod azét, akinek éppen nincs rá szüksége.
- Oké, köszi, hogy szóltál.
Az ékszerész Miami belvárosban volt, egy nagyon előkelő és szép helyen. Az üzlet szintén gyönyörű volt. Nagy üvegablakok ezüstszínű keretekben, és vitrines szekrények voltak a falon. Amikor beléptünk Ryannnel, az egyik alkalmazott rögtön hozzánk sietette, és megszólalni sem hagyott minket.
- Jó napot? Segíthetek valamiben? Talán egy szép eljegyzési gyűrűt keresnek? Éppen tegnap érkezett néhány új darab, biztosíthatom róla önöket, hogy ezek a legszebbek, és a maga kezén tökéletesen állna. – mondta a férfi. Meg volt róla győződve, hogy Ryannel az esküvőnket tervezzük.
- Nem gyűrűt szeretnénk venni. – sikerült végre kiböknöm.
- Ó, valóban? – nézett ránk a férfi értetlenül.
Elővettem a jelvényemet és megmutattam neki.
- Ööö..én nagyon sajnálom. Russel Wilson vagyok. Miben segíthetek?
- Erről a gyűrűről szeretnénk többet megtudni. – mondta Ryan, és elővette az átlátszó zacskóba csomagolt ékszert.
- Lássuk csak… - mondta a férfi, és kivette a tasakból. A fény felé tartotta, majd elkezdte nézegetni. – Megengedik, hogy hátra vigyem, és kinagyítva is megnézzem?
- Persze. – mondtam.
- Jöjjenek velem. – hívott beljebb minket.
Amíg nézegette a gyűrűt, volt időm kicsit jobban körülnézni a boltban. Gyönyörű ékszerek voltak, persze átlag ember számára megfizethetetlen áron. Nem csoda, ez miami egyik legjobb és legdrágább ékszerboltja.
- Melinda! – szólt Ryan.
Visszamentem ahhoz a részhez, ahol Russel dolgozott.
- Nos, megvizsgáltam a gyűrűt. Még soha nem láttam ilyet. Elég régi darab, nem is tudom behatárolni, körülbelül hány éves lehet. De ha tippelnem kéne, azt mondanám, száz körül van. Erről árulkodik, hogy az a technika, amivel a kristályt rátették, már rág nem használatos az ékszergyártásba. Tudtommal sehol nem lehet ilyen régi ékszer kapni manapság. Megkérdezhetem, hogy jutottak hozzá?
- Egy gyilkossági helyszínen találtuk. – válaszolta Ryan. – És nem tudja, hogy lehet hozzájutni?
- Talán családi örökség lehet, esetleg múzeumból, vagy régiséggyűjtőknél is gyakran találkozni ilyen ékszerekkel.… De nem vagyok benne biztos.
- Köszönjük a segítséget. – mondtam.
A beszélhetést követően kimentünk a boltból, és visszaindultunk a laborba.
- Sajnos nem sokra jutottunk. – mondtam.
- Annyit viszont tudunk, hogy a gyilkos gyűrűje. Horatio és Calleigh kiderítette, hogy Amandának, és azoknak, akik megfordultak a szobájában nem volt ilyen ékszerük. És mi lesz Julie-val? – kérdezte váratlanul.
- Ezt hogy érted? – kérdeztem vissza értetlenül.
- Tegnap azt mondtad, ő tud valamit…
- Ja, igen... vagyis én ezt gondolom. Mert tegnap olyan furcsán viselkedett. Beszélni fogok vele, de nem akarom, hogy azt higgye, hogy zaklatom, mert tegnap se nagyon örült nekem.
- Ha akarod, majd én beszélek vele. – ajánlotta fel Ryan.
- Megtennéd? – néztem rá mosolyogva.
- Hát persze. – válaszolta. – Még ma behívatom a rendőrségre, és megkérdezek tőle pár dolgot azok alapján, amiket tegnap este mondtál. Például hogy kitől tart ennyire, van-e ellensége meg hasonlók.
- Rendben.. – mondtam, és elindultunk vissza a laborba.
Egy kis időre félretettem az Amanda és Kelly ügyet, megvártam, amíg Ryan délután kihallgatja Juliettet.
A délelőttöm elég unalmasan telt el. Megkerestem pár ujjlenyomatnak a tulajdonosát, egy betöréses rablás ügyében, és segítettem Calleigh-nek egy fegyver azonosításában, aminek szintén ehhez az ügyhez volt köze.
Csak délután kettő körül tudtam elszabadulni a laborból ebédelni.
- Átmegyek a közeli étterembe, hozok valami kaját. Mit kérsz? – kérdeztem Calleigh.
- Köszi, de én már ebédeltem, volt egy szabad fél órán délbe. – válaszolta.
- Rendben. – mondtam, és indultam is kifelé a laborból. – Kb. egy fél óra múlva itt leszek.
Gyalog mentem át az étterembe, mert nem volt messze. Két utcára volt a bűnügyi labortól. Amikor beértem, leültem egy asztalhoz, ami a kerthelységben volt. Nem voltak sokan.
Ezek szerint gyorsan végzek. – gondoltam.
Teljesen belemerültem abba, hogy az étlapot böngésztem, és próbáltam kiválasztani a megfelelő ebédet.
- Szia Melinda!
Felnéztem az étlap mögül, és láttam, hogy Dan Copper ült le velem szembe.
- Szia Dan! Te meg mit keresel itt? – kérdeztem meglepetten.
- Azt amit te, ebédelek. – válaszolta. És ő is kinyitott egy étlapot. – Ugye nem baj hogy ideültem?
- Nem. Nyugodtan maradj.
Pár perc múlva mind ketten rendeltünk ebédet. Amíg arra vártunk hogy kihozzák, ismét beszélgetni kezdtünk.
- És.. mi a helyzet közted meg Wolfe között?
Ez a kérdés nagyon váratlanul ért.
- Úgy értem, akkor ezért nem akartál velem múltkor randizni…. – állapította meg.
- Igen, ezért. De remélem nincs harag emiatt.
- Nincs. – válaszolta. - Hogy haladtok az Amanda és Kelly ügyben?
Mivel Cooper szintén velünk, a laborban dolgozott, ezért neki nyugodtan beszélhettem a nyomozásról.
- Sajnos nem jól haladunk. Nem sok dolgot tudunk, és aki meg segíteni tudna nem hajlandó beszélni.
Egy kicsit még beszélgettünk, utána pedig kihozták az ebédünket. Ebéd után visszamentünk a laborba.
Ryan már biztosan végzett Juliett kihallgatásával. – gondoltam. Először is hozzá indultam.
De amikor befordultam a folyosón kiabálást hallottam meg.
- Neem! Maga ezt nem érti, nem tudnak tőle megvédeni! És ne mondja nekem, hogy mindent megtesznek, mert nem tudnak! – hallottam.
- Juliett, nyugodj meg. – mondta Ryan, aki higgadt volt.
Gyorsan ahhoz a szobához futottam, ahol Ryan beszélt Julie-val.
- Mond el, ki az akitől nem tudunk megvédeni, ki akar bántani? – kérdezte Ryan.
- Hagyjanak engem békén! – kiabálta a lány. – Holnap úgyis elmegyek Miamiból. – mondta, és kiviharzott a szobából. Amikor elment mellettem, láttam, hogy teljesen máshogy néz ki mint amikor először találkoztunk. Az arcán látszott az állandó idegesség, és hiányzott róla a tőle megszokott smink is. A szép hosszú, barna haja pedig teljesen elveszette a fényét.
Mikor Julie elhagyta a szobát bementem Ryanhez.
- Látom nem sokat segített a kihallgatás. – állapítottam meg.
- Hát nem. – válaszolta. – Fogalmam sincs, mi lesz ezzel az üggyel, ha senki sem akar beszélni.
- Nincs felhasználható bizonyítékunk sem, csak pár apróság de azzal nem megyünk semmire. – lépett be Eic a szobába.
- És már senki sincs, akit kihallgathatnánk. – folytattam tovább legrosszabb dolgok felsorolását.
- A legtöbb, amit tehetünk, hogy várunk. – Horatio, aki Eric mögött állt, de eddig valahogy nem vettem észre. Néha meg tud lepni a hirtelen felbukkanásaival.
- Várunk? - kérdeztem felháborodva. – Ez egy sorozatgyilkos. Már két embert megölt! Meg akarjátok várni amíg végez egy harmadikkal is?
- Erről szó sincs. – mondta Eric. – Kiküldünk pár járőrt a kollégiumhoz és az egyetem épületéhez esténként, de egyelőre nem tehetünk semmi többet. Miért, talán van más ötleted? – nézett rám kérdően.
- Nincs - feleltem a lehető legtermészetesebben.
Perszer az én fejemben már rég megszületett az ötlet. De a rendőrség segítségével nem tudnám megvalósítani.
Már késő délután volt, amikor sikerült úgy kettesben maradnom Ryannel úgy, hogy lehetőleg senki se legyen a közelben. Abban a parkolóházban voltunk, ahol a laborban dolgozók hagyják az autóikat reggelente. Egy nagy, szürke, háromszintes épületben, körülöttünk pedig rengeteg autó parkolt.
- Mi az, amiért ennyire titokzatos vagy? – kérdezte. Láttam a kíváncsiságot a szemében.
- Hétfő este visszamegyek a kollégiumba. Velem jössz? – szegeztem neki a kérdést hírtelen.
- Hát persze. – mondta gondolkodás nélkül. – De minek mész oda?
- Lehetetlen, hogy egy gyilkos nyom nélkül öljön meg valakit. Főleg két ember, ugyan azon a helyen. Körülnézek még egyszer. De most nem úgy fogunk oda menni, mint helyszínelők. Horatioék nem tudhatnak róla hogy elmegyünk.
- De Melinda, már többször körülnéztünk ott és semmit sem találtunk.
- Igen, de most hátha mégis. Én nem fogom kivárni azt, hogy még egy ember meghaljon. – jelentettem ki határozottan.
- Azt én sem szeretném. – mondta Ryan. – Akkor holnap este megyünk. –mosolyogott.
Közben elértünk Ryan autójához.
- Biztos ne vigyelek haza? – kérdezte.
- Kösz, de nem kell. Itt van az én kocsim is.
- Rendben. – mondta. Egy csókkal búcsúztunk el egymástól.
Miután Ryan elment én is elindultam az autóm felé.
Remélem holnapra már lesz szolgálati kocsim. – gondoltam.
Miközben az autó fele mentem megint elfogott az a nyugtalanító érzés, amit már reggel és éreztem. Próbáltam nem koncentrálni rá, de nem nagyon ment.
- Szia Melinda! – hallottam a hátam mögül.
Úgy megijedtem a hírtelen hangra, hogy szinte felugrottam.
- Bocs, nem akartalak megijeszteni. – mondta Dan Cooper.
- Dan, pedig a frászt hoztad rám! – mondtam viccelődve.
- Micsoda véletlen, ma már másodszor futunk össze a laboron kívül.
- Igen, az. De véletlenekből mindig is sok volt.
- Van, aki hazavigyen? – kérdezte. – Láttam, Wolfe az előbb ment el, csak azért kérdezem. És hallottam hogy még mindig nincs itt a Hummered – magyarázkodott.
- Itt van a saját autóm, de azért köszi. – utasítottam vissza kedvesen az ajánlatát.
- Hát jó, ahogy akarod. Szia! – köszönt el.
- Szia! – mondtam én is.
És Dan Cooper beszállt az autójába. Egy fekete Range Rover-be. Kirázott a hideg, amikor elhajtott mellettem. Még intett egyet nekem az autójából.
Eszembe jutott a reggeli fekete autó, amit alig bírtam, lerázni, és a hírtelen támadó furcsa érzéseim.
Mi oka lenne Dannek követni engem? – gondoltam. – Nem, ez lehetetlen.
De nem hagyott nyugodni az a sok dolog ami egybevág ezzel kapcsolatban. Például a vártalan felbukkanása az étterembe, vagy itt a parkolóházban. É az autója… Sajnos a reggeli autó típusára nem emlékeztem de igyekeztem felidézni magamban a külsejét. Nagyon hasonlított Cooperéhez.
Ezekkel a gondolatokkal szálltam be az autómba és vezettem hazafelé. | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Van egy CSI:Miami-s sztorid? Szeretnéd hogy mások is olvassák? Akkor küldd el az oldal email címére (
