Bevezető - 2001. szeptember 18.
- De igen!
- De nem!
- De igen!
- Leah! Nem és kész! - üvöltött velem anyám. Rácsapott az asztalra, mire a kristálypoharak vészjóslóan megcsörrentek. Fortyogtam a dühtől és a szomorúságtól. Ökölbe szorítottam a kezem, a könnyek mardosták a szemem és a fogam csikorgattam. Némán néztünk farkasszemet, mire elpattant bennem a cérna és kirobbantam. Nem gondoltam komolyan, sose mondtam még ilyet, de annyira dühös voltam, hogy nem tudtam fegyelmezni magam:
- Utállak! - sikítottam, majd sarkon fordultam és felrohantam a lépcsőn. Hármasával vettem a lépcsőfokokat és becsörtettem a szobámba. Hangosan bevágtam az ajtót, mire a poszterek meglibbentek rajta. Leszaggattam magamról a flitteres, csillogó toppot és a fekete, szűk nadrágot és bedőltem az ágyba. A könnyeim végre megeredtek. A fekete szemfesték elkenődött, habár 20 perce még tökéletes volt.
Ez akkora igazságtalanság! Miért nem engedett el abba a rohadt buliba?! 16 éves vagyok, az ég szerelmére!
Magamhoz szorítottam az elnyűtt, koszos plüssoroszlánom, amit még 5 évesen kaptam. Anyutól. Arcomat a rojtos szőrbe temettem, s halkan sírdogálva elaludtam.

Hajnali 3 körül felébredtem. Sosem voltam jó alvó, mindig, minden apró neszre felriadtam. Most sem volt másképp. Valaki jár a házban. Nem a lépteket hallottam, inkább éreztem. Felkeltem az ágyból és az ajtóhoz settenkedtem. A homályos üvegen keresztül csak annyit láttam, hogy egy magas, fekete ruhás alak áll pont az ajtóm előtt. Hidegség csúszott a gyomromból, le a lábamig. Hátráltam egy lépést, hogy a telefonom után nyúljak. De sötét volt a szobában és nem láttam, hogy a mobilommal együtt a hosszú, csörgő, gyöngyös nyakláncom is megmarkolom. Ahogy hozzáértem, csörögve lecsusszant az asztalról, s zörögve ért földet. Halálra vártan meredtem az ajtóra és magamban Istenhez fohászkodtam, hogy ne hallja meg az a valaki. De nem volt szerencsém. Láttam, hogy az ajtó túloldalán álló alak megfordul és kinyitja az ajtóm. Én hülye, nem zártam be. Pedig mindig beszoktam. Hátráltam két lépést, ahogy a férfi kinyitotta az ajtót. Nem szólt semmit, csak benyúlt az ajtó mögé a kulcsért, kivette és kívülről tette a zárba. Utoljára végignézett rajtam, majd megcsukta az ajtót és bezárta. Rémülten szaladtam oda, eddig földbe gyökerezett lábbal vártam, hogy mi fog történni. Próbáltam kinyitni, persze esély és eredmény nélkül. Remegve tapogatóztam a sötétben a pótkulcs után, mikor meghallottam anyu sikoltozását.
- Anya! Anyu! - üvöltöttem és ádáz harcot vívtam az ajtóval, mert a kulcsot nem találtam. Anyám tovább sikoltozott és kiabált, majd az egésznek vége szakadt. Kísérteties csönd telepedett le a házra, majd az alak elhaladt az ajtóm előtt. Pár pillanat múlva visszalépett, tenyerét az ajtóüveghez nyomta, s végleg elment. Rettegve néztem fel és felsikoltottam, mert a tenyérlenyomat véres volt...

Egész testemben remegve nyúltam a telefon után. Vaksin pötyögtem be a számokat, mert a könnyektől semmit. Nem is vesződtem a 911-el, egyből a rendőrséget hívtam.
- Halló! - szólt bele egy mély férfihang.
- Kérem, segítsen! Valaki betört és bezárt a szobámba. Azt hiszem... azt hiszem megölte az anyukámat! - zokogtam a telefontba.
- Jól van, nyugalom! Azonnal kimegyünk. Mi a cím? - kérdezte.
- W-White Rock Street, 2432. Siessenek! - sírtam a telefonba, majd a vonal megszakadt.
Reszketve ültem le, remegő térdekkel, könnyben és verejtékben úszva kuporodtam le a fal tövébe.
Borzalma szomorúság és bűntudat keveredett bennem. Szörnyen éreztem magam, hogy így kellett végződnie. El sem búcsúzhattam tőle. Az utolsó beszélgetésünk is veszekedés volt.
S a könnyeim szüntelenül ömlöttek.
- Sajnálom Anyu! Nem utállak. Sajnálom... - rebegtem magamnak. - Szeretlek – suttogtam és újra zokogni kezdtem. Nem akartam elhinni, hogy ez velem történik meg. Miért??

Hamarosan rendőrautó és mentő szirénája ütötte meg a fülem. Percekkel később halottam, hogy a rendőrök megállnak a ház előtt és bejönnek.
- Itt vagyok! - kiabáltam, mire valaki megjelent az ajtóm előtt. A zár egy kattanással kinyílt, majd az ajtó feltárult.
Egy nem túl magas, sovány, vörös hajú férfi lépett be a szobába, sugárzott róla a tekintély. Felém lépett és a kezét nyújtotta.
- Ne aggódj! A nevem Horatio Caine, a Miami-Dade Rendőségtől jöttem. Minden rendben lesz – megnyugtató volt a hangja, bíztam benne. - Hogy hívnak?
- L-Leah Santiago – suttogtam és megfogtam a kezét. Ahogy felálltam, valaki okból kifolyólag átöleltem a férfit és újra feltört belőlem a zokogás.
- Nyugalom, Leah! Elkapom azt, aki ezt tette az édesanyáddal – mondta. Elengedtem, s a könnyeim nyelve elindultam anyu hálószobája felé. Horatio megfogta a kezem.
- Leah, ne menj! Szeretném... Szeretném, ha úgy emlékeznél édesanyádra, amilyen volt – mondta. Nagyot nyeltem, eszembe jutott az esti beszélgetésünk.
- De-de én veszekedtem vele. Az.. az én hibám! - sírtam el magam újra. Horatio átkarolt.
- Ne aggódj. Édesanyád megbocsátott neked. Most már odafentről vigyáz rád. Ne aggódj – suttogta. Nagyot sóhajtottam és könnyes szemmel bólintottam. Kiléptünk a szobából és a lépcső felé indultunk. Ahogy a vállam fölött visszalestem, csak a szoba egyik véres falát láttam, s pár kusza, de selymes hajtincset. Anyuét...