1. fejezet
„We are the crowd, We’re co-coming out, Got my flash on, it’s true, Need that picture of you…” – a telefonom ébresztett. Lady Gaga száma a főnököm csengőhangja. Miközben felvettem, rápillantottam a rádiós órámra: hét óra, húsz perc.
- Igen?
- Elizabeth? Hol a fészkes fenében vagy!?
- Sa-sajnálom… én… azt hiszem egy kissé elaludtam…
- Kissé? Most azonnal gyere be! Te is tudod milyen fontos nap, a mai.
- Öltözöm és már megyek is.
- Azt ajánlom.
Köszönés nélkül csapta le. Igaza van, pontosan tudom, milyen fontos, ma bemennem. Végre vége ennek az egész, Miami-t fenyegető, politikai túsz-drámának. A Miami Dade rendőrség helyszínelő csapata megoldotta azt a gyilkosságot, ami miatt az egész indult, és ma először nyilatkoznak a sajtónak. Az elsők között kell ott lennem, ha jó helyen akarok állni. Mindig ez van. Örökké elkések mindenhonnan, a pontosság nem az erősségem. Főleg az utóbbi időben, nagyon sokat hibáztam. Nem értem oda időben a sajtó konferenciákra, és csak a hátsósorból hallgatózhattam, és jegyzetelnem kellett, mert odáig már nem ért el a diktafonom hatóköre.
Kipattantam az ágyból, gyorsan megmosakodtam és felöltöztem. A táskámba dobtam az igazolványom és a többi iratom, a pénztárcám, a telefonom és a diktafonom. Kiléptem a második emeleti lakásom ajtaján, és már indultam is le a lépcsőn. Mikor kiléptem az utcára, megcsapott a friss szellő. A nap hét-ágra sütött, és nagyon meleg volt, ami persze nem újdonság Miami-ban. Kocsiba ültem és amennyire csak tudtam, siettem a munkahelyemre.
Bent megkaptam a legfontosabb és legszükségesebb információkat az esetről, a rendőrök és helyszínelők nevét, és hogy milyen pozícióban helyezkednek el. Felkészülten érkeztem a Miami Dade rendőrség elé. Már pár csatorna riporterei és egy-egy újság küldöttei gyülekeztek, de teljesen jókor jöttem. Közel álltam a lépcsőhöz és pár perc múlva, már megannyi hírvadász és lesifotós halmozódott fel mögöttem. Nem sokára megjelent öt alak a lépcső tetején. Fel ismertem őket, mivel mindenkiről megkaptam az információt (fényképpel). Középen állt Horatio Caine hadnagy, jobbján Calleigh Duquesne és Ryan Wolfe helyszínelők. Balján Yelina Salas és Frank Tripp nyomozók. A hadnagy beszélt először:
- Az összes kollégám nevében köszönöm, hogy türelmesek voltak. Az ügyet lezártuk, most pedig közöljük magukkal azokat az információkat, amik magukra és a lakosságra tartoznak.- elégedett bólintással nyugtázta, hogy rá figyelünk, és folytatta. -Elfogtuk a képviselőúr gyilkosát, és azonosítottuk a társát, akit még nem kaptunk el, de biztos lehetnek benne, hogy nem fog újra támadni. A továbbiakban…
Ekkor hirtelen fájdalmat éreztem a combomban, majd a felkaromban, és végül a derekamban. Ezután elhomályosodott előttem minden. Szédültem és éreztem, hogy kiszáll belőlem az életerő. A derekamhoz kaptam, és mikor felemeltem a karom, láttam, hogy vérben ázik a tenyerem. Lenéztem. A combomból és a derekamból is ömlött a vér. A lábam nem bírta tovább. A földre rogytam. Körülöttem az emberek sikoltoztak és kiabáltak, talán rendőrautó-szirénát is hallottam. A hangok kezdtek összefolyni, az alakok helyett már csak színes foltokat láttam. Éreztem, hogy valaki fölém hajol, éreztem a forró leheletét, láttam, hogy mozog a szája, tudtam, hogy beszél hozzám, de már nem értettem, mit mond. Ekkor két erős kéz ragadott föl a földről. Pár pillanat múlva már nem voltam magamnál.
Az első amit megláttam egy elsötétített üveg fal volt. Oldalra fordítottam a fejem és megláttam Wolfe helyszínelőt. Kezdett kitisztulni a fejem, de hang nem jött ki a kinyitott számon. Ezt ő is észrevette, ezért ő kezdett el beszélni.
- Hogy érzi magát?
- Nem…nem igazán tudom.
- Jól van. Nem kell beszélnie, pihenjen!
Lehunytam a szemem, és mikor legközelebb kinyitottam már sötét volt. Kintről az utcai lámpák fénye szűrődött be. A mellettem levő szék, ezúttal üresen állt. Felültem és elvettem a vízzel teli poharat az éjjeliszekrényről. Belekortyoltam, és mire felnéztem, egy férfi állt az ajtóban. Beletúrt vörös hajába.
- Örülök, hogy magánál van.
- Mennyi ideig voltam eszméletlen?
- Két napig. Elmondták már, mi történt magával?
- Nem, még nem. De talán maga elmondhatná.
- Három lövést kapott. Egyet a combjába, egyet a felkarjába és egyet a derekába. Szerencsére a golyó nem került egy fontos szerv közelébe se, így az eszmélet vesztésen kívül nem lett nagyobb baja.
- Tudják, hogy ki tette?
- Sajnos nem. Attól tartok, ez azt jelenti, hogy még nem zárhatjuk le az ügyet. De addig nem tudtunk semmit tenni, ameddig nem volt olyan állapotban, hogy válaszolhasson pár kérdésünkre.
- Igazán sajnálom, de nem szolgálhatok lényeges információval. Újság író vagyok, bűnügyi híreket írok meg, nem vagyok biztos benne, hogy a jelenlegi ügyükkel kapcsolatos ez a támadás. A cikkek végén meg jelentetik a nevem, mellette a fényképemmel, akárki lehetett, akiről valami rosszat írtam. Ha kiakarnak deríteni valamit, először is olvassák végig a cikkeimet.
- Meg fogjuk tenni, ne aggódjon. Koncentráljon inkább arra, hogy meggyógyuljon. A főnöke biztos mérges lesz, hogy az ön napilapjuk nem jelenteti meg Az Ügy fejleményeit.
- Elhiszem, hogy nem szereti az újságírókat, de ettől még nem kell ilyen lekezelően beszélnie velem, Cane hadnagy.
Megköszörülte a torkát és a zsebéből elővett egy fekete napszemüveget. A feje tetejére tolta, és távozni készült. Még egyszer visszafordult.
- Sajnálom, Miss Evans. Most az ön egészsége a legfontosabb. Egy helyszínelőm még megfogja látogatni magát. Valószínűleg Mr. Wolfe. Úgy vettem észre, elég lelkes, ebben az ügyben. Pihenjen! Még látjuk egymást.
Hátat fordított nekem, és sietve ment ki a szobából. | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Van egy CSI:Miami-s sztorid? Szeretnéd hogy mások is olvassák? Akkor küldd el az oldal email címére (
