2. fejezet
A hadnagy jóslata beigazolódott. A további ittlétem alatt, Mr. Wolfe mindennap meglátogatott. Nem beszélt sokat. Csak bejött, megkérdezte, hogy vagyok, aztán leült a fotelbe és olvasott, vagy csak figyelt. Utóbbiak kissé kínosan érintettek. Egyik reggel egy nővér közölte velem, hogy még aznap távozhatok. Jól voltam, leszámítva azt, hogy fájtak a sebeim. Délutánig feküdtem, akkor megint bejött az ápolóm és segített felöltöznöm, és összepakolnom a cuccaimat. Már este volt, amikor elhagytam a szobát. Wolfe-t aznap egyáltalán nem láttam. A recepciós hívott nekem egy taxit, azzal mentem haza. Otthon egy hatalmas kupac újság, szórólap és levél hevert az előszobai asztalon. A bejárónőm, Daisy hozhatta be őket. Felmarkoltam a postát és az ágyamra dobtam, majd bebújtam a takaró alá. A szórólapokat a földre dobáltam, ezután elolvastam az újságokat. A következő címekkel találtam magam szemben: „Egy újságírót meglőttek” „Életveszélyben van a Miami Daily tudósítója” „Talán mégsem zárult le az Ügy?” „Állami kórházban ápolják a sajtótájékoztatón történt lövöldözés áldozatát” „Miami retteg. Vajon ki lesz a következő?”. Ismerem az újságírókat. Túlzások, helytelen következtetések, hatás-vadász címek. Nem számít az igazság, csak valami újat tudjanak nyújtani az olvasóknak. Undorító. A mai világban nem lehet újságíróként érvényesülni. Ha az igazat írod, az unalmas, ha izgalmasat írsz, az hazugság. Azt hiszem most jött el a pillanat, hogy állást váltsak. Felhívtam a főnökömet és felmondtam. Van egy kis spórolt pénzem, azzal megleszek, amíg nem találok mást.
Később kaptam egy emailt a Miami Dade bűnügyi laborból. Azt kérik, holnap reggel menjek be, de nincs megindokolva.
Másnap a rendőrségen kezdtem a napom. Cane hadnagy fogadott, és behívott egy szobába. Egy átlátszó falú helyiség volt, üvegasztallal, körülötte két székkel. Horatio intett, én leültem az egyik székre, ő a másikra.
- Ki kell hallgatnom, mint szemtanút.
- Csak tessék.
- Volt valami köze az Ügyhöz?
- Úgy érti, írtam-e róla?
- Akár.
- Igen, írtam. Nem volt negatív hangvételű, csak tényközlő.
- Melyik újságnál van?
- Maga hadnagy. Tudhatná.
- Ellenőrzöm, hogy igazat mond-e.
- Miami Daily. Nem áll szándékomban hazudni.
- Miért ilyen goromba velem?
- Ezt hozza ki belőlem.
- Nem tudom mivel haragítottam önt magamra, de kérem nézze el nekem, bármi is volt az. Én nem akarok rosszat magának. Éppenséggel a szívemen viselem ennek az ügynek a sorsát, és egyre nyugtalanabb vagyok.
- A Miami Daily tudósítója vagyok. Érzelmek nélküli, tényközlő cikkeket írok. És ez tönkretesz. De jól keresek és jelenleg nincs más lehetőségem. Aznap korán érkeztem a sajtótájékoztatóra, ami nem szokásom. Az elsők között voltam ott. A beszédére figyeltem, amikor fájdalmat éreztem a combomban, majd egyet a felkaromon végül egyet a derekamnál. Megfogtam, és láttam, hogy erősen vérzek. Összeestem és a legközelebbi amire emlékszem, hogy egy kórteremben fekszem, mellettem pedig Mr. Wolfe ül.
- Köszönöm. Hogy érti azt, hogy tönkreteszi a munkája?
Mielőtt még válaszolhattam volna, Mr. Wolfe jött be a terembe. Köszönt, majd a falnak támaszkodott. A hadnagy intett, hogy válaszoljak.
- Pszichológus vagyok. Legalábbis végzettségem szerint. De nem kaptam munkát. Most már sejtheti, miért készülök ki attól, hogy ilyen rideg dolgokat teremtsek.
- Nem kapott állást pszichológusként?
- Nem.
- Mire szakosodott?
- Bűnügy szakra jártam.
- Úgy véli jól csinálja?
- Nem adódott lehetőségem rá, hogy élesben is kipróbáljam. De az egyetemen természetesen volt gyakorlatunk.
- A miami-i egyetemre járt?
- Igen.
- A tanára neve?
- Dr. Julia Hale.
- Köszönöm, nincs több kérdésem. – kollégájához fordult, és hozzá intézte a következő kérdését. – Ryan? Szerettél volna valamit?
- Igen, Horatio. Callaigh megtalálta a töltényhüvelyt a tetőn, és azonosította a fegyvert. – a helyszínelő futó pillantást vetett rám, majd úgy folytatta, hogy ne halljam.
Cane bólintott, majd ő mondott neki valamit, halkan. Wolfe is bólintott, majd elindult kifelé. Mielőtt elment, köszönésképpen biccentett.
- Elmehetek?
- Igen, de ne messzire. Maradjon épületen belül.
- Rendben.
Felálltunk az asztaltól és mindketten kimentünk. Pillanatok alatt eltűnt, én pedig nem tudtam, mit kezdjek magammal. Leültem a recepció elé egy fotelba, és vártam. Nemsokára megjelent Wolfe, hatalmas vigyorral az arcán.
- Helló!
- Jó napot! – köszöntem.
- A nevem Ryan Wolfe. Eddig még nem mutatkoztam be.
- Nem kellett. Tudom ki maga. – talán kicsit mogorva voltam, láttam is, hogy megkomolyodik az arca.
- Khm. Szóval. Horatio megkért, hogy vezessem körbe.
- Mi szükség van rá?
- Talán, hogy megismerje az új munkahelyét.
- Micsoda?
- Horatio elintézte, hogy munkát biztosítsanak önnek, mint Bűnügyi Pszichológus szakértő.
- Ez komoly? – vontam fel a szemöldököm.
- Abszolút. A miami-i helyszínelőknél még nem volt ilyen poszt, de más helyeken már létezik. A főnök szeret újítani.
- Hú ha. És mikor állhatok munkába?
- A következő esetnél már számítunk magára. Addig is engedje meg, hogy körbevezessem.
- Rendben. De kérem hívjon csak Elizabeth-nek, és ha lehet tegeződjünk. – Erre fülig érő vigyor terült szét az arcán.
- Szólíts Ryan-nek! | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Van egy CSI:Miami-s sztorid? Szeretnéd hogy mások is olvassák? Akkor küldd el az oldal email címére (
