1. fejezet: In memorian J. W.

A mai nap nem olyan volt mint  többi. Igaz a nap ugyanúgy ragyogott az égen, ugyanolyan csodálatos idő volt mint máskor, de ez a mai nap mégis más volt. Nem attól különbözött a többi naptól, hogy az emberek nyüzsögtek az utcákon s élték a mindennapjaikat boldogságban. De mégis, részben ez volt a különbség. Ezt a részt pedig kifejezi egy szó: a boldogság. Míg mások örömteli pillanatoknak lehettek részesei, körülbelül 100 vagy attól is több ember ennek a csodálatos érzésnek éppen az ellenkezőjét érezte. És ha már így körbevezettem a dolgot, most kerek perec kimondom, hogy miért van ez. A mai napon ugyanis  Miami város köztemetőjét gyászoló emberek sokasága lepte el. Azok akik elvesztették egy hozzájuk közel álló személyt, egy szerettüket.
Én is itt voltam, én is a gyászoló gyülekezet egyik tagja voltam. Álltam némán, magamban elgondolkozva, s ahogy körbenéztem magamon csak síró emberek sokaságát láttam, akik nem tudták az érzéseiket elnyomni s bánatukat sírásba fojtották. Ők mindannyian minden bizonnyal nagyon szerették azt akiért most ide eljöttek, hogy végső búcsút vegyenek tőle. De ki is volt az akiért ennyien eljöttek ma, akit annyian siratnak?- tehetitek fel ezt az egyszerű kérdést. Akkor most elmondom. Az itt lévő tömeg egy fiatal rendőrnőt gyászol. Ez a rendőrnő szolgálat közben esett el, s olyan sérüléseket szedett össze melyeken már nem lehetett segíteni, s a halál- a fondorlatos nagy hatalom- magával ragadta őt.
 Jobban megfigyelve a gyászoló tömeget rögtön kiszúrtam a munkatársait. Egytől egyig, végignézve rajtuk kétfajta érzést láttam az arcukon. Az egyik a fájdalom volt, mely kollégájuk elvesztéséből adódott, a másik pedig a megdöbbentség, hogy oly fiatal volt még s mégis az volt a sorsa, hogy ilyen korán elhagyja ezt a helyet. S ahogy ez a két érzés tükröződött az arcukon, magával vonta azt az érzést is, hogy ez mennyire felfoghatatlan s el nem lehet hinni. Talán mégsem így van? Talán ez egy rossz álom és egyszer csak odaáll valamelyikőjük mellé, elmosolyodik s értetlenül , semmiről sem tudva megkérdezi:
- Ti meg miért sírtok?
De nem, ez nem így van. Ez a dolog örök és megváltoztathatatlan. Végignézve rajtuk nekem is nagyon nehéz volt. Bennem is kavarogtak az érzelmek, nem tudtam az érzéseimet helyre rakni és megtisztítani a gondolataimat.
Miközben néztem a szomorú arcokat figyelmes lettem az elhangzó dolgokra is. Most az egyik közeli ismerős búcsúzott el pár szóban az elhunyttól:
”-Nagyon nehéz dolgom van ma és nehéz dolga van itt mindenkinek.. Nagyon nehéz, mert egy olyan embertől kell végső búcsút vennünk, aki optimizmusával mindig lelket öntött belénk. Egy gyönyörű mosolygós, mindig életvidám lányról van szó, aki lehetett szó bármiről, mindig ott termett ha baj volt és szó nélkül igyekezett segíteni. Mindig megoszthattuk vele gondjainkat, mindig volt hozzánk egy-egy jó szava. És szavai bíztatást jelentettek a számunkra, erőt még akkor is mikor már tudtuk, csak a csoda segíthet. Emlékszem mindig azt mondta „ Minden rosszban van valami jó” Van valami jó és te igyekezd azt megtalálni. De vajon mindenben van? A mai nap miben van például a jó. Erre talán ő se tudna választ adni. Benne megismerhettem egy olyan embert aki önfeláldozással segített bárkin, még azokon is akik nem feltétlenül érdemelték meg az ő jóságát. Azt a jóságot mellyel ha közeledett valaki felé el tudta hinni, igen, innen van kiút, ezen még tudok változtatni, még én is lehetek jobb ember. És most itt ez a mai nap. Egy olyan kész tények elé vagyunk állítva melyen nem tudunk változtatni, nincs ő se itt aki azzal a hihetetlen akaratával, és akarásvágyával most át tudna minket segíteni ezeken a nehéz pillanatokon. Vagy annyi is elég lenne ha ideállna mellém, elmosolyodna , megfogná a kezem és levezetne innen. Akkor tudnám azt Igen minden jóra fordul és elhinném azt hogy tényleg minden rosszban van valami jó. Most viszont tisztáznunk kell és tudatosítani a történteket és elfogadni, hogy ő volt, és már nincs , de emlékezni rá ahogy ott áll előttünk és éppen ránk mosolyog és ezzel a képpel búcsúzni tőle, melyet örökre megőrizve a szívünkben még sokáig velünk maradhat.”
És igen, ezek a sorok valóban igazak voltak. Fájó belátni, de az élet megy tovább még akkor is ha ilyen eseményeken túl kell magunk tenni.
Egy dolog azonban mégis kitűnt nekem. Nem csak a munkatársai voltak az egyetlenek akiknek ezek az érzések tükröződtek az arcukon. Tőlük nem messze állt egy másik kis csapat is. Ők a Miami helyszínelő csapat tagjai voltak. Hogy honnan tudom? A főnöküket Horatio Caine hadnagyot mindenki ismerte. Ők is mélyen elgondolkozva lehettek, s mérlegelhették az eseményeket, hisz úgy néztek ki mint akik nem is itt járnak, akik gondolataikba, emlékeikbe vannak elmélyedve, s időnként egy-egy könnycsepp legurul mozdulatlan arcukon. Azt mindenki tudja milyen érzéseket vált ki egy ilyen esemény az emberekből és ilyenkor a heves érzelmeknek nem tudunk gátat szabni és időnként érzelmeinket sírásban adjuk a külvilág tudatára. Így természetes hogy a gyászban férfi és nő is egyaránt sír, de akkora mérhetetlen fájdalmat senki arcán nem láttam az itt lévők közül, mint egy férfién. Ez a férfi a helyszínelő csapat egyik tagja volt, Ryan Wolfe-nak hívták. Így még sosem láttam férfit sírni. Szinte már felért a zokogással is. Nem is csoda, hisz az elhunyt rendőrnő a kedvese volt, akit nagyon szeretett és már a közös jövőt tervezte vele. Milyen a sors! Ha már eddig is nehezen bírtam, most nálam is elpattant valami, belőlem is kitört a síás. Milyen szép pár voltak együtt! És most vége, mindennek vége! A közös terveknek, az együtt eltöltött szép időknek, a sok nevetésnek és mindennek mely összekötötte őket. Én pontosan tudom milyen érzés ez. Én is elvesztettem valakim, akit nagyon szerettem, aki mindennél fontosabb volt nekem, de meg kellett tennem amit tettem nem másért mint ÉRTE!
A temetés a végéhez közeledett már. A rendőrség a végső tiszteletet és tisztelgést az elhunyt előtt úgynevezett tisztelet lövésekkel adta meg, mely lövések egyszerre dördültek el s a kilövelt golyók egyszerre szelték át a kék eget. Most a tömeg odament végső búcsút venni a rendőrnőtől, majd a zászlóval leborított koporsót belehelyezték a kiásott helyébe, de előtte még levették róla a lepelnek használt anyagot, szépen összehajtották és odaadták a hozzátartozóknak. Igazából ez a hozzátartozó csak egyedüli ember volt, aki nem más volt mint a már említett férfi, azaz Ryan Wolfe. Ugyanis az elhunytnak már nem éltek a szülei ő pedig egyedüli gyerek volt a családba. De most ebben a pillanatban a lélektani hangsúly azon a bizonyos zászlón volt. Ez egy örök emlék, csupán egy negatívuma van, hogy egy ilyen szomorú pillanat emlékét hordozza majd magával.
Másokkal ellentétben a végső búcsúvétel nehezemre esett. Nekem ez nem ment. Legalábbis így. Most még nem. Elhúzódtam hátra, lassan elmentem a kocsimhoz, majd beültem. Kitört belőlem a még erősebb sírás. Csak sírtam és sírtam. Könnycseppjeim szakadatlanul folytak le arcomon.
A tömeg lassan elvonult. Már senki sem volt a sírnál. Most rajtam volt a sor. Kiszálltam a kocsiból, lassan odasétáltam a sírhoz, miközben egy szál fehér rózsát szorongattam a  kezemben. Még vetettem a sírra egy utolsó pillantást. Ez egy örök emlékkép marad a számomra:
Jessica Wilson
  1980-2004
Nem tudtam mást mondani, csak ennyit:
- Viszlát Jess, örökké megőrizlek emlékeimben téged.
Csak folytak könnyeim szakadatlanul, anélkül hogy meg tudtam volna akadályozni őket. Még vártam ott egy kicsit, csupán pár percet, elmerengtem a dolgokon, a saját döntéseimen is. Ráraktam a rózsát a sírra, összeszedtem magam és még ennyit mondtam utoljára:
- Sajnálom!