Poros akták

2004.06.11

Beszélgetés
Alany: Jessica Wilson

- Még mielőtt elkezdenénk, szeretném, ha tisztába lenne azzal, hogy ez a diktafon az asztalon azt a célt szolgálja, hogy a beszélgetésünket felvegyem, s ez alapján ezt írásba is rögzítsem. Először is bemutatkozom, Dr. Owen vagyok. Tudom, hogy önt súlyos csapás érte, elvesztette kollégáját, de szeretném, ha beszélgetnénk és mesélne az érzéseiről. Milyen kapcsolatban állt az elhunyttal?
- Milyen kapcsolatban? Rendben elárulom önnek. Együtt éltem vele már pár éve. Én szerettem őt. Ő nem csak egy kolléga volt nekem ő többet jelentett. Ő volt az egyik felem.
- Kérem, meséljen mikor ismerkedtek meg?
- Ez egy nagyon hosszú történet. Tudja mikor ideérkeztem dolgozni, vele együtt kezdtem újként. Emlékszem nem ismertünk senkit, mi voltunk itt az újak. Hamar rájöttünk, hogy egymásra kell számítanunk. Összebarátkoztunk. Egy olyan erős szál alakult ki közöttünk, mint aki mással még soha. Mindig ott volt mellettem, mikor szükségem volt rá. Nem csak velem, hanem mindenkivel hamar összebarátkozott, elmondható, hogy mindenkivel jóban volt. Annyiszor heccelték egymást Eric Delko nevű kollégánkkal. Sokat nevettem rajtuk. Sokszor az is előfordult, hogy versenyeztek egymással, de ezek nem azok a véres mindent vagy semmit versenyek voltak, ezek csak olyan olyan barátiak. Tudja ő nem egy harsány ember volt. Az érzéseit se nagyon tárta fel mindenkinek. Számára fontos volt a bizalom. Ha nem bízott valakiben, nem is tárulkozott ki előtte. De a mi esetünkben más volt a helyzet. Mindig sokat beszélgettünk, tudtuk egymás gondjait, ha kellett mindig ott voltunk egymásnak. Emlékszem hányszor csalódtam. Jó pár szerelmi csalódáson átestem és mindig ő volt az első, akihez fordultam. Jaj, mennyiszer vigasztalt meg. Egyszer emlékszem nagyon késő volt már. Akkor is így jártam. Úgy éreztem beszélnem kell vele. Ott álltam az ajtója előtt és becsöngettem. Ő rövid időn belül az ajtóhoz jött és nem kellet semmit se mondjak, átölelt és behívott. Tudta mi a bajom, megvigasztalt, majd pár órás beszélgetés után ott hagytam. Másnap pedig olyan friss volt, mint máskor. Mikor reggel összefutottunk, rögtön ezzel a kérdéssel nyitott: „Minden rendben van?” De természetesen, ha neki volt szüksége valamire én is ott voltam mindig mellette. Sok mindent köszönhetek neki. Sokszor noszogatott munka közbe is, de ez mindig jót eredményezett. Érdekes, hogy sokáig nem jöttem rá egy dologra. Annyiszor ott volt mellettem, annyiszor elpanaszoltam neki a bánatom, annyiszor mondtam neki, hogy egy társat keresek magam mellé, s csak később jöttem rá, hogy épp olyat kerestem, mint ő. Ott volt az orrom előtt és erre nem jöttem rá. Azt a társat kerestem magamnak, aki egyszerűen mondva ő volt. Azt persze nem tudtam még akkor. Egyszer azonban mégis megváltozott valami. Ő kezdeményezett és megcsókolt. Én pedig vissza. Ez volt az a mérföldkő ami végül elindította a kapcsolatunkat. Innentől a dolgok már egyszerűen zajlottak. Én tudtam, hogy ő az akire vártam eddig és ő az aki nekem kell, ő pedig ugyanezt gondolta rólam. Egy dologra azonban mégis kíváncsi voltam. Megkérdeztem tőle. Ez pedig az volt, hogy mikor változtak meg az érzései, mikor nézett rám másként. Ő erre pedig csak annyit mondott: „Túl régóta már ahhoz képest, amikor először megcsókoltalak.” De én nem bírtam, tudni akartam pontosan, nem csak így elhomályosítva a dolgokat. „ Akkor jöttem rá, mikor hajnalba idejöttél egyszer és itt sírtad el a bánatod.” Rögtön tudtam melyik estére gondolt. És ahogy már mondtam innen kezdve egyszerűen mentek a dolgaink. Nem az volt a célunk, hogy mindenki elől eltitkoljuk, de mit is mondok nem is tudtuk volna. A közvetlen kollégáink rájöttek a kapcsolatunkra. De ez minket nem zavart. Éppen úgy nem zavart, hogy tudnak a dologról, mint ahogy a munkákra sem hatott. Megtanultuk különválasztani a magánéletet a munkától, az érzelmeket ettől a kőkemény világtól melyben dolgoztunk. Aztán telt múlt az idő. Már régóta együtt voltunk, így összeköltöztünk. Minden csodálatos volt. Az én lakásomat választottuk otthonunknak, hisz az mégis nagyobb volt, mint az ő legénylakása. Berendeztük, úgy alakítottuk át, hogy az mind a kettőnknek megfelelt.
Emlékszem, s ezt sose fogom tudni elfelejteni. Sose láttam őt addig olyan összetörtnek és védtelennek, mint azon a napon. Azon a napon vesztette el ugyanis az édesanyját. Előtte pár nappal kapott egy telefonhívást a húgától. Nagyon nyugtalan volt a hangja. Tudtam, hogy baj van. Szabadságot kért Horatio-tól és azonnal utazott a szüleihez. Nem volt rövid út, hisz a szülei Houston-tól körülbelül 150 km-re laktak. Megbeszéltünk, hogy ő elmegy és bármi történik, azonnal szól nekem én pedig utánamegyek. Már három napja volt ott. Én pedig mint máskor dolgoztam. A laborba voltam éppen, mikor a telefonom csörgött. Mikor megláttam, hogy ő hív, azonnal tudtam, hogy valami baj van. Felvettem:
- Szia. Mi történt?
- Szia. A..A..Anya meghalt.
- Édesem nyugodj meg azonnal megyek.
- Rendben.
- Kérlek vigyázz addig magadra és édesapádra is, igyekszek estére ott lenni.
- Jó. Szia.
Még sose halottam ilyennek. Már a telefonból, csak a hangját hallva tudtam, nagyon összetört. Befejeztem a vizsgálatot, majd azonnal rohantam Horatio-hoz. Ő egy nagylelkű ember, és megértő, tudtam most ott a helyem mellette. Nem is habozott azonnal elengedett. Az első Houston-ba tartó gépre jegyet vettem és elindultam. Nagyon nyugtalan voltam. Attól féltem, hogy baja esett, vagy valami hülyeséget csinált. Miután a repülőtéren leszálltam utamat rögtön a szülői házához vettem. Olyan 7:30 körül járt az idő este, mikor megérkeztem. Betoppantam a házba és megpillantottam. Ott ült a kanapén és sírt. Rosszabb volt a helyzet, mint amire számítottam. Rögtön odaszaladtam hozzá. Ő rám nézett felállt, majd átöleltem. Tudtam erre nagy szüksége van. Megpróbáltam nyugtatni, de az nem volt egyszerű. A húga is észrevette, hogy megérkeztem. Őt is köszöntöttem, részvétemet nyilvánítottam. Azt hiszem nagyon sokat jelentettem akkor neki. Segítettem leszervezni a temetést, hogy ez ne őket terhelje. A temetés után megegyeztek, hogy édesapjuk a húgához költözik, ő ugyanis Houston-ban lakott. Ezután 2 nappal mi is eljöttünk onnan. Hazajöttünk. Talán az volt az a pillanat amikor már kezdett megnyugodni. Én persze nem hagytam magára. Akkor szükség volt rám én pedig ott voltam.
 Természetesen voltak nekünk is rossz napjaink. Olyan pillanatok amiket most így utólag értelmetlennek találok és szívesen kitörölném őket. Ez nem is lenne kérdés számomra. Velünk is mint mindenki mással megesett az, hogy összevesztünk. A legnagyobb ezek közül mégis akkor volt, amikor felhoztam témának a házasságot. Ő azt mondta nekem, hogy ő nem akar házasságot. Akkor azt hittem velem van a baj, talán mégsem szeret. Én azonnal rákérdeztem erre. Ő meg csak terelt, nem akarta elmondani az igazat. Ezen úgy összevesztünk, hogy mindent hozzávágtunk már a másik fejéhez. Azt mondtam neki utoljára, még mielőtt elmentem volna otthonról, hogy akkor ennek nincs értelme fejezzük be. Abban a pillanatban házasságra vágytam. Majd elmentem otthonról. Nem is mentem haza. Késő volt már. Ő persze hívott többször is a telefonomon. Én pedig makacs voltam és mérges. Iszonyúan haragudtam rá és nem tudtam, hogy miért. Ragaszkodtam az álmaimhoz. Így nem vettem fel a telefont. De ő megtalált. A tengerparton ültem és néztem a csillogó víztükröt amivel a hold árnyéka játszott, szinte simogatta a vizet. Ott ültem a parton és gondolkoztam, miközben a tenger felől érkező hűs levegő az arcomat simogatta. Egyszer csak odaült mellém. Nem szóltam hozzá. Csak néztem előre, mintha észre se vettem volna. És akkor ő megtörte a csendet.
- Azért nem akarom, mert félek. Félek attól, hogy úgy járok mint a szüleim. Ők nagyon szerették egymást, de a házassággal elveszett a varázs. Már nem a szerelem tartotta őket össze, hanem a kényszer. Ezt a kényszert pedig a húgom és én jelentettük. Mindig veszekedtek, állandóan csak azt hallgattuk, már a hideg rázott mikor megint elkezdték. Volt olyan hogy elbújtam a szekrénybe. Én pedig ettől félek. Nem akarom, hogy ez a varázs is elvesszen.
- Kérlek, ne haragudj rám. Olyan önző vagyok.
Ezzel pedig átöleltem és egymás karjaiban ültünk tovább a homokban. Nem szóltunk egymáshoz csak néztük a víztükröt. Az viszont nagyon jól esett, hogy mindezt elmondta. Attól kezdve nem forszíroztam a témát. Szerencsére ettől nagyobb veszekedésünk nem volt. Nem tudom, azt még talán nem említettem, hogy ő hitt a dolgokban. Hitt abban, hogy mi jót teszünk. Hitt a törvényességben, hitt az igazságban és hitt bennünk. Én is hittem ezekben a dolgokban. Hittem azt hogy igazság igen is létezik és ez megbünteti a vétkeseket. De most megváltozott bennem valami. Már nem így gondolom ezt. Ha van igazság, akkor mégis ez micsoda. Ez egy nagy pofon az élettől. Ez több, ez értelmetlenség. Addig hittem, míg ez meg nem történt. Ez a nap megváltoztatta az életem. Azon a reggelen még nem is sejtettem, hogy ez fog történni. Minden szokásos menetben zajlott.  Felkeltünk, reggeliztünk, elkészültünk, majd munkába indultunk. Most nem egy ügyön dolgoztunk. Akkor reggel más ügyre osztottak be minket. Még mielőtt elindultunk volna mindketten a saját helyszínünkre egy csókkal váltunk el egymástól. Az utolsóval. Nem is sejtettem, hogy egy ékszerboltba való bemenetel során ő már nem fog többet kijönni. Az ékszerboltban lövöldözés tört ki, az ő fegyvere pedig nem sült el. Nem volt kellően kitisztítva ez volt az oka. Hibáztathatnám őt is azért amiért most magamra hagyott, de nem változtatna a dolgokon. Érdekes és furcsa a sors. Másokat is meglőtték már, engem is. Olyan is volt, hogy nem egy golyót kaptam. Ő viszont csak egyet. De ez az egy mégis pusztítóbb volt mint másik kettő. Rossz helyen találta el. Ez pedig csak egyet jelentett a véget. Én már akkor értesültem az esetről, mikor ő már nem élt. Azonnal odarohantam és betoppanva ott láttam őt a földön, mozdulatlanul fekve mellette pedig a főnököm Horatio ült. A ruháján, a kezén és még az arcán is Tim vére volt. Odarohantam mozdulatlan testéhez, szóltam neki inkább elmondható ordítottam zokogásom közepette:
- ÉbredjTim! Gyerünk! Nyisd ki a szemed! Én vagyok az, kérlek… könyörgök..kérlek szépen nyisd ki a szemed.
De ő nem nyitotta ki. Hozzáértem az arcához. A teste már nem volt olyan meleg mint máskor. Az a test volt ott előttem és érzetem, hogy hűl kifele, amihez előző este még odabújtam, s a karjaival átölelt és úgy aludtunk egymás mellett, mit sem sejtve hogy ilyen már nem lesz soha többet. Odatettem a szívéhez a kezem, És nem éreztem már a dobogását. Nem éreztem, a kezem felemelve pedig véres lett.
- Kérlek! Ne csináld velem! Tim, csak én vagyok az Jess, nézz rám kérlek, fordítsd ide a fejed!
- Odanyúltam a fejéhez és felém fordítottam.
- Itt vagyok, itt vagyok előtted, nyisd ki…nyisd ki a szemed!
De erre sem reagált. A sírás győzött fölöttem. Ekkor betoppant Eric. Ő odafutott mellém, megfogta a kezem, összeszedett a földről és ennyit mondott:
- Menjünk innen, meghalt, Tim elment, engedd el őt. Hagyd megnyugodni és te is tedd azt. El kell őt engedned. Gyere velem.
Én néztem rá értetlenül, majd végül átkarolt és megpróbált kivezetni onnan. Én csak zokogtam, állni is alig bírtam. Még vetettem rá egy utolsó pillantást. Ott feküdt a padlón az én másik felem, a saját vérében áztatott ruhájában és nem néz rám, nem szól hozzám, nem felel, nem reagál, nem csinál semmit.
Mindenki azt mondta nekem az azt követő napokban, hogy próbáljak megnyugodni, jobb lesz. Nem ők nem mondtak igazat! Nem lett jobb! Még most is hiányzik.
Aztán eljött a temetés napja. Életem legrosszabb napjai közé sorolom. Ott álltam a koporsója mellett, mellettem a munkatársai, ők is sírtak akárcsak én. Ez volt az ő utolsó útja. Egy méltó tisztességes mások részről alázatos és tisztelettel teli út melyen őt elkísérték. Én csak néztem. Sodródtam az eseményekkel. Úgy mint amikor a tenger visz valamit. Én pedig az a valami voltam a tenger habjain. Abban reménykedtem, hogy odaáll, mellém, rám néz, megfogja a kezem és megkérdezi: „Miért vagyunk most itt?” De nem tette ezt meg. Már soha nem fogta meg a kezem. Lehet, hogy az ő halála csak egy csepp volt a tengerben, de nekem épp ez a csepp jelentette az életet, azt a kortyot amitől már nem szomjazok.
És most itt vagyok önnel és beszélgetek. Már három hete volt a temetés. Azt mondtam nemrég, mindenki azt mondta nekem jobb lesz. Már akkor tudtam, hogy nem. Ha most megkérdezné ön is , hogy változott-e valami, ugyanazt felelném: NEM. Még mindig nem tudok felejteni. Sokáig haza sem tudtam menni aludni. A halála után körülbelül egy héttel szedtem össze magam és először mentem haza. Ahogy beléptem csak őt láttam magam előtt. Mikor kinyitottam a kulcsot és a kapcsolóhoz nyúltam, titokban abban reménykedtem, hogy ott fog ülni a kanapén, vár majd rám, és jól összeszid, hogy csak most jöttem haza. De ez sem így történt. Úgy közlekedtem a házban, mintha idegen helyen lettem volna. Minden rá emlékeztetett. A rengeteg kép, nem könnyítette meg dolgomat. Elég volt az emlékekkel megbirkózni, ezzel sok volt. Késő volt már befeküdtem az ágyba. De nem tudtam elaludni. Inkább felkeltem és pakolgattam. Elkezdtem a holmijait összeszedni. Azt hittem olyan napom nem lesz még egy, mint amikor megtudtam, hogy ő meghalt. De most is tévedtem. Rádöbbentem az életemben, főleg az utóbbi időben sokat tévedtem. S csak akkor jöttem rá, hogy milyen fontos voltam a számára. A dolgai között ugyanis rátaláltam valamire. Ez egy kis dobozka volt. Kinyitottam a dobozt. A dobozban pedig egy eljegyzési gyűrű volt. Emlékszem, mikor elmondta, hogy nem akar házasságot, de tudta, hogy ez az álmom és ő be akarta teljesíteni. Legördült egy könnycsepp az arcomon. Ezt viszont több követte. Csak folyt a könnyem szakadatlanul és csak sírtam és sírtam. Az egész éjszakát átsírtam.
Azóta is sokszor jár az eszembe, inkább, szinte mindig. Egyedül a munka tudja a gondolataimat róla elterelni. Azon morfondírozok sokat vajon meddig lesz ez, talán örökre fogom ezt érezni? Abban biztos vagyok, hogy a hiánya mindig elkísér majd. Abban is biztos vagyok, hogy ő az életem egyik meghatározó személyisége volt. Sokszor gyötröm magam és keresek egy kérdésre választ. De sose kapom meg rá a választ és saját magam sem tudok rá válaszolni. Ez a kérdés pedig a Miért? Miért pont ő? Miért kellett ennek így lennie. Inkább lettem volna én, de akkor Miért nem én?
Ha most megkérdezné tőlem, mit gondolok arról, hogyha ezt előre tudom, akkor is úgy döntök, hogy őt választom-e társamnak, azonnal habozás nélkül rá tudnám vágni a választ. Számomra ez nem kérdés. Ő egy értékes ember volt, nekem pedig a legértékesebb. A vele együtt töltött percek, órák ,napok, hetek, hónapok, évek nekem a legboldogabbak voltak. Akkor voltam igazán boldog, mellette az voltam aki szerettem volna lenni. Az ő hű társa aki kitartott mellette jóban és rosszban, noha ezt esküvel nem ígérte meg neki. De mit számít az eskü. Egy fabatkát sem ér. Az én válaszom ez lenne: Igen.

Elég volt ennyi Caine hadnagy számára, nem bírta tovább. Ő mindkettőjüket ismerte, pontosan tisztába volt az ő kapcsolatukkal és most nehéz volt neki ezt elolvasni. Habár ő is az a fajta ember aki érzéseit nem tárja a világ számára nyilvánossá, most még az ő szeme is könnybe lábadt. Összecsukta az aktát, belerakta a többihez, majd elhelyezte őket oda, ahova csak az igazán nagyok, a szakma hősei kerülnek, azok, akik életüket vesztették, miközben szolgálták a hazát.